Húsvét

Elkapott a blogolási láz. Biztosíthatok mindenkit, hogy gyors lefolyású. Az egész napos pörgés után (lásd Hamupipőke Oktatási Centrum gyorstalpaló felkészítője) most csak ülök, és nézek ki a fejemből. Lassan már onnan sem. Teli hassal természetesen.

Nagy fájdalmam, hogy ez az évnek az egyetlen időszaka, amikor húsvéti sonkát lehet enni. Na, most aztán bizonyára megmondtam a tutit. Bár ha már itt tartunk, szívesen ennék a szülinapomon is húsvéti sonkát. Vagy karácsonykor. Pontypótlónak.

További fájdalmas pontként érint, hogy elnyílt az aranyeső (amit a wikipédia nemes egyszerűséggel csak aranyfának hív, persze senki más nem, a legelvetemültebb botanikusokat és tudálékos hétvégi balkonkertészeket leszámítva), a nárcisz, tulipán és a cseresznye. Cserébe ez volt az első húsvéti vacsoránk, amit a szabadban költöttünk el. Valószínűleg több se lesz. Bár a globális felmelegedés még megtréfálhat a későbbiek során egy-két trópusi hawaii-partis-fűszoknyás húsvéttal.

Because it's Easter

I made these photos last year. Happy Easter to everyone!

Egy kicsi önsajnálat mindenkinek kell

Ma ismét elaludtam a kanapén. Háromnegyed ötkor felébredtem, még sötét volt odakint. Gondoltam, nem alszom vissza, legalább hasznosan fogom eltölteni az időmet, dolgozom egy kicsit. Ennyit korszakalkotó terveimről: két órája volt mindez, és még ki se nyitottam a munkát. A blog csinosítgatása fontosabb volt, meg minden más is...

Ha már az idő került szóba, tegnap Zsófi írt egy gondolatébresztő bejegyzést. Döbbenetes, hogy az embereknek mennyi mindenre van idejük. Vagy csak nekem nincs, mert 1. talán hülyeségekre pazarlom, 2. lassú vagyok (az optimisták ezt alaposságnak hívják...)?

Meg kéne tanulnom elengedni a hivatali munkát - egyelőre nem tudom, hogy kell, nincs még évtizedes tapasztalatom -, néha társaságba menni (már lassan meg sem ismerem a barátnőimet), vagy csak végignézni egy filmet (és nem belealudni az első 10-20 perc után). Új hobbikat szeretnék kipróbálni, de egyelőre csak addig jutottam, hogy a neten bámészkodjak mindenféle kreatív blogokon.

Reménykedem, hogy ez csak egy átmeneti állapot, hamarosan normalizálódik a munkaidő is, és akkor többet tudok egyéb dolgokkal foglalkozni. Például, hogy milyen színű legyen a fal.

Húsvét előtt

Ma kaptam Aputól egy szalmanyuszit. Ez csak azért figyelemreméltó, mert Apunak egyáltalán nem szokása, hogy a család nőtagjait ajándékkal lepje meg. Öcsém este rántott sajtot készített, ez szintén nem szokás. Sem a sajt, sem a meleg vacsi, sem öcsém konyhaművészete.
Csupa meglepetés ez a mai nap.

Takarítás közben még néhány porcicával is találkoztam.

Gondolatfoszlányok... nem, ma nem gondolkodom

Ma el is felejtettem, hogy be van dugulva a fülem. A munkahelyen húsvéti sonkakóstolás és az előtte való fejvesztett futam teljesen elfelejtette velem, hogy fél fülemre süket vagyok. Jövő csütörtökig tart még ez a csodás állapot, vagyis van indokom arra, hogy azt halljak meg, amit akarok.

A minap azt álmodtam, hogy zseniális ajándékötleteket sorolok egy barátnőmnek a másik szülinapjára. Kár, hogy hallotta az egészet, és kár, hogy mire felébredtem, elfelejtettem, hogy mik voltak azok a korszakalkotó tervek...
Hmm... talán indokolatlanul sok szót írok egybe (vannak indokaim... nagyon is jók :))) )...

Aztán megnéztük a Ponyvelegényt, melyben Petya alakította az egyik főszerepet. Hogy kicsoda Petya? Idestova 14 éve ismerem, akkor is pot úgy nézett ki, mint most, csak 10 kilóval könnyebb volt, szóval mégsem, de a dumája már akkor is egetrengető volt. Azt hiszem, manapság már csak azok szólítják Petyának, akik kölyökkutya korából ismerik.
Szóval Petya amellett, hogy lehengerlő a humora, a világ egyik nagy fredasztere. Ezt bizonyította a szalagavatómon, ezerkilencszázakárhányban, ahol szintén viccet csinált a polkánkból. De legalább élveztük. Petya egyéniség, majdnemceleb szösziket csábít a darabban, persze nem csak azokat, hanem vöröseket és barnákat is. De ha már itt tartunk, az is csak a neves pszichianalitikus professzor, Dr. Waldenstein.
A darabot mindenkinek ajánlom (haha, az utolsó előadások egyikére sikerült jegyet kapnunk), annak ellenére, hogy 3 órát ülni egy fadobogón egyhén hajlott testtartásban nem egy leányálom, mi több, kemény kétnapi munka az eredeti gerincfelépítést visszanyerni. Cserébe a megszokott, metrón bemutatott unalmas, álmos fapofát is a szögre akasztja az ember az alatt az idő alatt. Nekem arom valamennyi izma működésben volt azalatt a három felvonás alatt. Egyrészt, mert még soha nem láttam Petyát színészkedni (ez már önmagában is humorfaktor), másrészt mert tényleg nagyon vicces volt a darab.
A szünetben elcsíptünk egy improvizációt Bélavárinétól, aki mint rendes cseléd, berendezte a szobát, és tessékelt kifelé "miértnemisznakvalamit" mormogással a bajsza alatt. Az egyik néző még segíteni is akart neki, de ő könnyedén elhessegette.

Tegnap sikeresen csatangoltam vagy fél órát a VM útvesztőiben. Tetszik az az épület kívülről és belülről is. Párhuzamos folyosók, amelyeket mindenféle mellékfolyosókkal lehet levágni, "minikert" és jó pár szobor egyik-másik sarokban. Nem mintha a mostani munkahelyemet nem szeretném, de ott van páternoszter, amit most már egészen rutinosan használok.
Valahogy vonzanak a régi épületek. Valószínűleg én is vonzom őket, különben nem bírnánk egymást huzamosabb ideig. :)

A hétvégén meg megtartottuk első vendéglátásunkat a háznál (nem -ban, mert erreől még nincs értelme beszélni). Szalonnasütés, enyhe fagyoskodás, büszkélkedés a kelő borsóval és hagymával. Haladunk na, ha nem is látható léptekkel.

Legújabb kreatív foglalkozási listám közé felvettem a béna stratégiai játékok szép szereplőinek kidekorálását. Nem hatnak meg kifejezetten ezek a játékok (lásd Warhammer 40k, Malifaux stb.), de lenyűgözően kidolgozott figurákat árulnak, amelyek ordítanak azért, hogy valaki kifesse őket.
Hát én szívesen vállakozom!

Egy születésnap

A múlt hét egy nagyszabású születésnap előkészületeivel telt. Amikor nem a munkahelyen voltam, akkor gőzerővel válogattam az évek során felhalmozott digitális képeket, és próbáltam kiválasztani a legfrappánsabbakat.
Fantasztikus volt az időutazás, amely a már rég elfeledett képek nézegetésével telt. Én ugyan nem változtam sokat, de a mára kamaszkorba lépett unokatesóim akkor édes kicsi "angyalkák" voltak. Mára eltűntek a gyermeki pofik, helyüket a nagy arcok és a szemceruza vették át. Ez igazából normális. Az én gyerekeim majd valószínűleg már sztaniolba csavarva mennek ki az utcára (hasonló éltkorban természetesen), vagy lehet, hogy addigra visszatér a viktoriánus divat.

Szóval a szombati ünneplés jól sikerült, az asztal roskadásig megtelt kajával és a rokonsággal. A nagynéném egyik ámulatból a könnyezésbe esett. Aztán persze ott volt minden szülinapi kellék: torta, tűzijáték, lufik, ibolyacsokrok és ajándékok. Na meg persze két gyertya: egy 8-as és egy 0.

Hiába vagyok az elektromos kütyük elkötelezett híve, egy bizonyos kor fölött már nem illik ilyeneket venni az embernek. Így a digitális képkeret a lecsóba, a kinyomtatott papírképek egy albumba kerültek. Persze az egész rokonság a csodájára járt, ők is múltat idéztek, alá is írták, és szellemes képaláírásokat találtunk ki.

(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a borsók a kertben arra várnak, hogy végre kikeljenek.)