Japán - 4. nap

Az előző napi esőt ragyogó napsütés, de igen erős szél váltotta fel. Fel akartunk menni a SkyTree-re, az egyik legmagasabb épületre a világon (634 m), de azért voltak fenntartásaink, hogy a szél miatt le van zárva.
Mindegy, odamentünk, hátha, de tényleg nem vitt fel embereket a lift. Az útbaigazító bácsi elmondta, hogy legközelebb este fél 7-kor nyithatják meg.


Ok, ha ez nem, irány a nem túl messze levő császári palota, és az azt körbevevő park, ahol szépséges fákat lehet nézni. Naná, hogy sakura is van. A parkot és a palotát egyébként teljes egészében egy vízzel teli várárok veszi körül, amin hidak vannak nem túl közel egymástól. Ezeken lehet bevenni a várat. Amennyiben nem hétfő vagy péntek van, mert akkor zárva van...


A második pofáraesés mára, de semmi baj, jó darabon elsétáltunk a napsütésben a várárok mentén, és fényképeztük a többi idióta japókkal egyetemben a cseresznyéket. Egyesek már a hanamira készültek.


Hogy azért lássunk ma is egy kis kultúrát, a változatosság kedvéért bevettük magunkat egy újabb parkba, de előtte még próbáltuk megkeresni az utunkba eső Hachiko szobrot. Ez a kutya Japánban egy szinten van a skótok Lassiejével vagy a mi Bogáncsunkkal, csak azzal a különbséggel, hogy ő akita fajtáját tekintve, és minden nap kiment a gazdája elé a vonathoz. Még akkor is várta, amikor a gazdája már rég nem élt. Hát ilyen kutya volt ő, a szobra viszont tök kicsi, sok külföldi állja körül, és Tokió egyik legforgalmasabb csomópontján van. ebből következik, hogy kb. 20 perces keresgélés után találtuk meg...


Aztán irány a Yoyogi Park és a Meiji Jingu nevű sintoista templom. A park meglehetősen nagy, és csak egy-két helyen tornyosulnak a felhőkarcolók a fák fölé, szóval egészen nyugis hangulat is lehetne, ha nem menne oda olyan sok külföldi. Itt koncentrálódnak a legnagyobb számban, máshol elég egyenletes volt az eloszlásuk. Szóval sokan vannak, lemajmolják, hogy kell tiszteletet adni az isteneknek (igen, útmutató is van, hogy bedobsz manit egy perselybe, kétszer meghajolsz, kétszer tapsolsz, majd megint meghajolsz kétszer). De ez isteneknek tetsző dolog, mert ők szeretik a hangzavart.


Mivel a parktól egy saroknyira kezdődött a Harajuku negyed (a fura öltözetű japókok gyűjtőhelye), gondoltuk megnézzük. Hétfő lévén esély nem volt arra, hogy látunk néhányat, ez inkább hétvégi kiöltözés. Azért végigmasíroztunk a Takeshita Dorin, ami egy cukiságokat árusító utca. Itt is hömpölyögtek az emberek, mondtam is Dínónak, tartsuk szemmel egymást, nehogy elkeveredjünk. Ő meg kinevetett, ennek esélye sincs, mert végig lehetett mátni az utca végéig. Gyakorlatilag egy fejjel magasodtunk a tömeg fölé. :)))


Szóval ha cukiság, akkor Takeshita utca. Szerettem volna venni egy metrókártya-tartót, mert nehézkes állandóan előbányásznom a táskából, de vagy túl drága volt, vagy csúnya, vagy csak egy rekeszes, vagy nem volt értelme megvennem.
Úgy mentem haza a cukiutcából, hogy agyilag elvesztem a sok aranyos holmi láttán, és mégsem vettem semmit. Viszont cukiságtűrő faktorom legalább 5-tel emelkedett.


Vacsorára soba nevű tésztát ettünk. Adhatják levesben, vagy külön az alaplétől és a belevalóktól, hidegen, készítenek belőle teát és snacket is.
A leveses verzió borzalmas adag, a felét, ha be tudtam tolni, és két fogás egyben (leves, tészta és az én esetemben hal is).


Tegnap óta rászoktunk, hogy még hazérkezés után nasizunk egyet egy kis tea kíséretében.  Ma a teába sóban tartósított sakura is került.


Holnapi tervek, hogy bepótoljuk mindazokat, amiket ma elmulaszottunk.

Japán - 3. nap

Az időjárásjelentés nem tévedett. Ma reggelre kelve a szél 45 fokban hordta az esőt (még, hogy hogy csak szitált).
Szóval vendéglátóinkkal elhatároztuk, hogy elmegyünk, adunk a kultúrának. Annál is inkább, mert még ők sem látták azokat a helyeket, ahova menni akartunk.


Első utunk a Shinagawa Aquariumhoz vezetett. Nem lett volna olyan rossz, ha kevesebb ordítozó gyerek van. Így azért kicsit levett az élményből. Volt delfinshow, amit nem néztünk meg (utólag kiderült, hogy 5 perces sem volt), víz alatti alagút, átlátszó padló, ahol látni lehetett a fókákat elúszni.
Az ajándékbolt meglepően olcsó volt, tele cukiságokkal, de önmegtartóztató voltam (igazából a bőség zavarában nem tudtam eldönteni, mit vigyek haza onnan), és szerintem jól választottam.
Utána benyomtunk valami husival töltött gőzgombócot, és folytattuk utunkat.


Négy óra felé hirtelen elállt az eső, és pár percre kisütött a nap. Ekkor már az Ueno parkban voltunk, ahol a tegnapi meleg hatására virágba borultak a cseresznyék. Zotya szerint kevesen voltak az eső miatt, szerintem kb. mozdulni sem lehetett a tömegben. Még magyar szót is hallottunk...


Viszont nem a cseresznyék miatt jöttünk, hanem a Nemzeti Múzeumba. Éppen Sakura Event volt, direkt előtérbe helyezték a cseresznyés holmikat. Lehetett gyűjteni pecséteket is, és a végén beváltani kitűzőkre. :)
A kiálltás nagyon szép volt, sokféle tárgyat gyűjtöttek itt össze (tekercsek, képek, buddhaszobrok, páncélok, kardok, kimonók, cserepek), a végén már szinte fel sem bírtam fogni ésszel, amit láttam.


Miután kijöttünk a múzeumból, már erősen sötétedett, de azért még megnéztük a cseresznyefákat. Alattuk emberek ültek nagyobb csoportokban, és beszélgettek, nevetgéltek némi ital társaságában. Ezt hívják hanaminak. Igen, a cseresznyefa virágzás nézésére külön szavuk van és régi hagyományuk...
Ezek a fák egyébként nem teremnek gyümölcsöt, csak szimplán szépek egy hétig... Ki érti ezt... Volt eszemben, hogy megreformálom Japán mezőgazdaságát, de Tomoko felvilágosított, hogy felesleges, vannak termő cseresznyefák is. :)


Múzeum után, kellően megéhezve elmentünk, és benyomtunk néhány yakitorit (saslik). Nagyon finom volt, de úgy érztem, hogy a bőr alatt több zsír van, mint a magyar sztenderd esetében. Persze nem csak ez volt a vacsora, volt még egy csomó más felfoghatatlan nevű húsétel is. De leginkább fasírthoz hasonlítható. És ami nagyon ízlett, az a tojásrántotta. Két falat mindössze, de annyira meglepő íze volt, hogy semmihez sem hasonlítható. Tomoko szerint ez a hozzáadott cukortól és szakétól van.


Holnap remélhetőleg meghódítjuk a a piszok magas Sky treet (ha nem lesz nagy szél).


Újabb tapasztalatok: tanultam három kanjit (koi, dolog, híd). Tomoko azt mondta, hogy minden kertben formára vannak nyírva a fák. Ezt különlegesen képzett szakamberek végzik, és sok gyakorlatot igényel. Ha csak hagynák nőni magukban a fákat, akkor már emberek azt hinnék, hogy lusták. És ezt ugye nem engedhetik meg a japánok maguknak.
Javul az angolom. Bárcsak a japánom is erősödne... Bár ma úgy tettem a könyvesboltban fizetésnél, mintha érteném, mit mond az eladó. Legközelebb talán teljes mondatban is válaszolhatnék, hogy kártyával fizetek...
Itt mindennek meglepő az íze, semminek sem olyan, mint amilyenre számít az ember (lásd édességek). És ez az, amit nem lehet jobban leírni...

Japán - 2. nap

A mai napi terv az lett volna, hogy autót bérlünk, és lemegyünk az óceánpartra. Igazából annyira nincs is közel Tokióhoz, összességében vagy 6 órás autóút volt. Persze ez leginkább annak köszönhető, hogy a főúton rengetegszer megakasztott a sok piros lámpa, és nem is lehetett 60-70-nél gyorsabban menni sehol (lehet, hogy hivatalosan csak 50 volt...).
A baloldali közlekedést még szokjuk, de a mozgólépcsőn már engedelmesen asszimilálódva beállunk balra




Odafelé útba ejtettünk egy koifarmot, de nagy sajnálatomra a gazdaságba nem tudtunk bemenni, mert még nem kezdődött el a szezon, és állítólag nem lehet látni semmit. Mondjuk nekem már az is információ lett volna, ha a tavakat megnézhetem... sebaj, jöjjünk vissza június-júliusban, amikor a szaporítási időszak van... Nem semmi, jól kitolták a szezont itt a koitenyésztés őshazájában...
Annyiból jó volt viszont, hogy azért láttunk egészen szép halakat is, a gazdaság melletti hal- és egyéb vízhez köthető élőlénykereskedésben (pl. vízililiom, gőték, aranyhalak). Voltak egészen kicsik néhány száz yenért, meg hatalmasak is 50 ezerért(!).




Ha már itt voltunk, akadt a szomszédban egy epres fóliasátor, ahol a jónáp bizonyos összeg (egy fél vagyon) befizetése után annyi gyümölcsöt tömhetett magába fél órán át, amennyit akart. Adtak hozzá még valami bődületesen édes vaníliás szószt is, de minek, az eper mézédes volt. Ennyire édes epret még soha nem ettem, úgyhogy néhány napra a gyümölcsszükségletem is pótlásra került. :)




Utunk során szántóföldek mellett mentünk el, nagy része még a rizs vetése előtt volt, de valahol már szántottak. Ahol meg nem volt rizs, ott káposzta volt. Hogy mi ez az imádat...




Ezt követően meg sem álltunk a Csendes-óceánig, méghozzá a Tokió-régió legkeletibb pontjáig (a térkép alapján gyanítom, hogy ez Honsu legkeletibb pontja is egyben, de ez persze nem biztos.
Borzalmas erős szél volt, a napot természetesen ekkora már eltakarták a felhők (mikor máskorra), és mit csinál ilyenkor a hülye turista? Lemegy az óceánhoz hullámokat fotózni, majd felmegy egy világítótoronyba, hogy megszabaduljon a maradék hajától.




Miután rendesen átfagytunk, elindultunk ebédelni-vacsorázni. Kb. egy órás autóútra volt egy szusizó. Teljesen autentikus (cipőt levesz, tatamira csak zokniban lép, letelepedik kényelmetlen ülésben az alacsony asztal mellé a párnára), és a szusi a legfinomabb helyi halakból készült. Igazából fogalmam sincs milyen fajok voltak, mert itt a fauna teljesen ismeretlen számomra. Madarak közül is csak a varjút, a galambot és a darut ismertem fel, ami azért nem túl sok...


A nap végén kaptam egy ajándékot Tomokotól és Zotyától: egy kis kois kulcstartót vettek nekem titokban a farmon. :))))




Így telt el a nap. Holnap esőt jósolnak, úgyhogy valószínűleg múzeumlátogatós napot tartunk vendéglátóinkkal.

Japán - 1. nap

A korai kelésből nem lett semmi (jetlag you know és kb. 36 órás alváshiány), de azért dél körülre sikerült elstartolni a főhadiszállásról. Ahhoz képest, hogy tegnap mennyire retek idő volt, ma annyira sütött a nap.


Megnéztünk egy nagyon szép Edo-kori parkot a betondzsungel közepén, amelynek nevezetessége a most virágzó repce(!). Igen, az emberek úgy fényképezik, mint a cseresznyét, ami szerintük csak szép...
Persze volt ott még a parkban egy 300 éves fenyő meg egy-két szép teaház, na meg bukósisakban(!) dolgozó kertészek. Igen, a gyomok kihúzásához is rendkívüli elővigyázatosság kell...


Aztán elvonatoztunk Odaiba negyedbe, ahol észre kellett, hogy vegyük, végülis New Yorkban vagyunk. Egy miniatűr Szabadságszobor borzolta a kedélyeket. Egyébként nagyon futurisztikus a hely (óriásrobotok, óriásgömb óriási házon), mindamellett, hogy sok pénzt költhet el a turista. De a mi célunk az volt, hogy innen elsétahajózzunk egészen Asakusa negyedbe, és megnézzük közelebbről a Rainbow Bridget.


A hajóút nagyon szép volt, a Tokió-öböltől a Sumida folyón mentünk felfelé, amit egy csomó híd szel át (mi ebből kb. 12-t láttunk). Helyenként még a fejünket is le kellett húzni, hogy be ne üssük a híd egyes részeibe.


Asakusa negyedben megnéztük Tokió legrégebbi templomát, a 628-ban épült Sensoji templomot, és vettünk jóslatot is. Azt úgy kellett, hogy 100 yent bedobott az ember a perselybe, majd egy fémdobozt megrázott, és a rajta levő lyukon át kihzott egy bambuszpálcát, amin szám volt 8kanjival). Minden számhoz egy-egy kis fiók tartozott, melyekben a papír alapú jóslatok voltak (angolul is). Dínó rossz szerencsét húzott, én félszerencsét, ezért helyiek tanácsára felkötöztük őket, hogy véletlenül se teljesüljenek.
Volt itt egy bazársor is, ami leginkább a józsefvárosi piacra emlékeztetett - kevésbé zsúfolt kiadásban, de leginkább a bóvli hatását keltette a legtöbb cucc...


Zotyával és Tomokoval 8 órakor találkoztunk Akihabara negyedben (a kütyük negyede), ami szintén csillogó, és tele van mangával meg hightech cuccokkal. Be is vettük magunkat egy helyi medimarktba, kütyüshopba, ami csupán 9 emeletes (ok, a legfelső emelet csak kajarészleg, és volt egy egész emelet, ahol csak játékok voltak a Legótól kezdve a plüssökig). Megvettük az előre kinézett fotógépet, mert már egy kicsit szerettem volna továbblépni a kompakt fényképezőgépek világából, és itt kb. feleannyiba került, mint otthon.


Miután a vásárlással végeztünk, elfogyasztottuk első rámenünket. Rettentő hatalmas adag volt, sok-sok tészta, hús, zöldségek szójaszószos alaplében, a végén a desszert már alig fért belém.


További benyomásaim:


A kertekben nincs sok zöldfelület, de relatív sok fa van, ami japánosan meg van nyírva. igen, mind valami hatalmas bonsai fák... Ilyenkor tavasszal kicsit kiábrándító a sok csonkolt fát látni, de az örökzöldek nagyon impozánsak így, formára kanyarítva.


Minden le van védve. Az útmunkáknál extra forgalomirányítók voltak (a közlekedési lámpának sem volt semmi baja), hogy nehogy véletlenül valaki is eltévedjen/megsérüljön(?), vagy ki tudja miért.
Tegnap pedig irtó komikus látványban volt részünk. Vagy négy-öt egyenruhás botokkal fontoskodott, terelte el az embereket a járdáról, mert épp hoztak valamit. gondoltam, pénzszállító miatt ez a felhajtás (vagy kizásáros alapon még hasadó anyag lehet), de mint kiderült, egy fénymásológépet(!) biztosítottak ennyire!!! :D

Japán - 0. nap

Az utazás elég jó volt, persze hosszú meg minden, de hát erre már fel voltunk készítve a san franciscoi utazásunkkor.
Azt azonban azóta sem sikerült megtanulnom, hogy kell repülőn, vigyázállásban aludni. Leszámítva azt a fél órát Moszkvában, kb. 10 percre sikerült a gépen.


Amilyen szép, napsütéses idő fogadott Moszkvában, olyan retek Tokióban. Már a leszálláskor láttuk, hogy az a felhőréteg nem kispiskóta, odalent meg esett az eső, és a délután hátralevő felében eltakarta a napot. Aztán elállt, de azóta sincs gatyarohasztó meleg.


Meg kell mondjam, az orszgba való beléptető rendszer nem a legmenőbb, persze köszönhető ez annak a több ezer beutazónak, aki nem tölti ki hiánytalanul a beutazási papírokat, és bénázik a sorban.


Szóval biztonságban megérkeztünk. Zotya már várt a reptéren, kezében egy-egy névre szóló bérlettel, amit azonnal használatba is vettünk, és vagy 4-szer is átszálltunk a különböző metrókra, mire főhadiszállásunkra megérkeztünk. Egyelőre kiismerhetetlennek érzem a rendszert... :)


Rövid lecuccolást követően bekísértük Zotyát a városba, és nyakunkba vettük Tokiót. Röviden: felmentünk egy piszok magas toronyházba (Tokyo Government Tower - vagy vmi hasonló a neve), ott lőttünk mindenféle borús tájképet, majd sétálgattunk az utcákon, és bámultuk a sok színben villog fényeket (mert akkor már esteledett).
Ez azért a valóságban úgy zajlott, hogy jaj, most hol is vagyunk, hogy kell ide eljutni, túlmentünk, ezen az úton már végigmentünk stb. Még szokni kell a külsőségeket és azt a rengeteg embert, aki esténként az utcán lebzsel.


Az est végén egy szupi kis japán vacsorát is összeütött nekünk Tomoko, és átadásra kerültek a szuvenírek is. :)


Az első benyomások vegyesek. Nem gondoltam volna, hogy a magasból ilyen betondzsungeles. Bár hozzáteszem, hogy napsütésben és lombos fákkal biztos teljesen más képet nyújt. Az utcákon még soha ennyi embert nem láttam, mint ma, tisztára valami New Yorki mozi jutott eszembe róla.


A metrón a legtöbb ember feje fele ellátok az én 168 centimmel. :)


Ha enni akar az ember, azt már egészen alacsony költségvetésből is megteheti, bár ha nem vendéglőben veszi az ember a falatkáját (hanem ol. kombiniben), azt nem tudom hol eszi meg, mert több órás keresés után sikerült csak olyan helyet találni, ahol le tudtunk ülni. Ebből arra a következtetésre jutottam, hogy ezért olyan vékony minden japók.


Irtó nagy marhaság, de elég sok ember szaladgál maszkban, védve magát (vagy másokat) a fertőzéstől. Tényleg hülye látvány az a sok műtétre rohanó agysebész...


A metrón a legtöbb ember alszik (aki nem, az iPhone-jába temetkezik). Persze ez csak látszat Zotya elmondása alapján, mert valójában szimulálnak. Nem is alszanak, csak nem akarnak másra nézni, észrevenni, átadni a helyet vagy efféle.


Folyt. köv.

Japók - az előkészületekről

Szerettem volna kicsit többet írni az előkészületekről korábban, de igazából szerencsére nem igényelt sokkal több utánanézést, mintha a környező országokba mennénk.
Persze ez köszönhető Zotyáéknak (reménybeli vendéglátóink), akik néhány éve már egyszer végigjárták a magyar vendég fogadásának minden buktatóját, és elég sokat segítettek.


Mivel sem turistavízum, sem különösebb orvosi papír nem kell oda, elég volt csak a pénzváltáson és a szállásfoglaláson görcsölni (mivel vendéglátóink örömére nem leszünk minen nap Tokióban :))).


Mint kiderült, ebben a városban (értsd: Budapest) relatíve nehéz yent váltani. Ok, mindig legkedvezőbb beváltóhelyeket kerestem mindig, és célzottan jártam a várost, szóval bizonyára én bonyolítottam túl a dolgot, de azért mégis... Vagy egyáltalán nem volt, vagy legfeljebb 20 rugó (ez mindegy 44 ezer Ft, amivel Japánban kb. a WC-re lehet eljutni... shinkanszennel).


Igen, Japán rettentő drága hely, ezt már a szállásfoglalásnál tapasztaltam.
Hiroshima közelében a srácok kinéztek egy 50 ezer Ft-os szállást (2 főnek, 2 éjszakára). Fel voltam háborodva, hogy mekkora rablás ez már, és hogy láttunk sokkal olcsóbb helyeket is. Aztán belenyugodtam, ok, ennyi pénzszórás még belefér...


A következő pofont a kyotói szállásoknál kaptam. Amit kinéztünk, ott nem volt hely. Mint kiderült egy teljes szombat esti keresés után, hogy a booking.comon egy hónappal utazásunk előtt a kyotói szálláshelyek 86%-át lefoglalták... Na itt kaptam sikítófrászt, és akkor már rettentően örültem volna, ha találok 50 ezer Ft körüli áron szobát...
És itt jöttek képbe ismét japók mentőangyalaink, akik mutattak egy olyan oldalt, ahol hemzsegtek a jobbnál jobb szálláshelyek megfizethető áron.
Bizonyíték, hogy a booking.comon túl is van élet, méghozzá itt: www.airbnb.com
Hát igen, a kapcsolatok...


Mellesleg az öcsémtől kapott útikönyv szétolvasva, feltétlenül megnézendő látnivalók postitelve (az útikönyv jelenleg egy sárga sünire hasonlít :))), nyelvtudás felvértezve (már tanultuk azt is, hogy kell barátokkal beszélni, nem csak az udvariast :).


Ja és persze a Hanamira (cseresznyevirgzás) érünk oda, ami a mellékelt link tanúsága szerint tökéletesen lett időzítve. A rózsaszín görbe mutatja Tokió cseresznyevirágzását.
http://sakura.weathermap.jp/area.php?city=Tokyo


Most már csak az útleveleket ne hagyjuk itthon...