Élménybeszámoló

Tegnap ismét a tengerentúlon jártam, persze csak képekben és lélekben. A lányoknak tartottam élménybeszámolót. Hosszúra sikeredett, de valószínűleg érdekesen magyarázhattam, mert annyira nem tűntek lefáradtnak a végén. Én annál inkább. Tombol a tavaszi fáradtság.

A tali előtt tőlem szokatlan módon már fél 5-kor leléptem a melóhelyből. Meglepődtem, hogy a napnak ezen a szakában
1. világos van (már el is felejtettem)
2. Magyarország teljes lakosságának a fele ebben az intervallumban szabadul, és rajzik ki Budapest utcáira.

És milyen jó, hogy újra felidéztem amerikai élményimet! Hazafelé a metrón egy fickó sűrű elnézéskérések közepette hozzám szólt, kérdezett, és én majdnem természetesen válaszoltam neki. Még csak meg sem lepődtem, hogy valaki beszélgetést kezdeményez velem.
Hát, igen... bebizonyosodni látszik, hogy valójában ki sem mozdultunk Budapestről... VAGY... itthon is létezik egy kis Amerika?

Még egy-két apróság

Még néhány gondolat csak úgy lezárásképp a nagy kaland után egy héttel. Hangsúlyozom, ez mindössze egy hét tapasztalata, és hosszabb időt eltöltve valószínűleg másképp vélekednék.

Mennyi valósult meg a "To do list"-emből?

• Az első, és legfontosabb (ennek kellett volna az elsőnek lenni a listán, mégis kifelejtettem), meggyőződtem, hogy Amerika létezik. Legalábbis San Francisco és környéke. New York létezéséről még vannak kétségeim...
• Láttam sok-sok szép házat. Régieket és kevésbé régieket viktoriánus stílusban. Igazából bármerre megy az ember a városban, mindenhol találkozik ilyen épületekkel. Felhőkarcoló nincs sok (az is az üzleti negyedben) a potenciális földrengések miatt.
• Nem ettem hot dogot utcán. Cserébe egy csomó minden más finomságot fogyasztottam a természet lágy ölén és sirályok társaságában odébb rugdosásával. Pl: amerikai palacsinta, lazacos szendvics, egy kis fagyi
• Marhaság volt azt gondolnom, hogy én majd kikiabálgatok az ablakon. A belső udvarra nézett, elég lehangoló kilátással. Semmi késztetést nem éreztem a feltűnősködésre, na nem mintha egyébként szoktam volna.
• Nem utaztam a cable car csimpaszkodós részén. Amikor lehetőségem lett volna rá, mindig túl hideg volt hozzá, és ott helyben egyáltalán nem tűnt az utazás túl kényelmes módjának.
• Tényleg sokat sportolnak az ottani népek. Kevés túlsúlyos embert láttam (azok is turisták voltak), dagadtat meg még annyit sem.
• Félelmeim beigazolódtak, amikor azt gondoltam, hogy nem fogom megérteni, mit vartyognak. Illetve értettem, de csak úgy 25%-ban. Ez néha kevés volt. Lehet, hogy nem használnak 8. régmúltat a köznapi beszédben, de néha elég szánalmasnak éreztem angoltudásom. Legalább ez ráébresztett, hogy gyakorolnom kell. :)

A tömegközlekedésről

• Mint már mondtam, nagyon megéri bérletet vagy CityPASS-t venni. Nagyon-nagyon jól kihasználtuk, ugyanis alapesetben egy utazás 2$ (a cable caron 6$). Érdekes módon a nyugdíjasoknak is perkálniuk kell 65 év fölött.
• Mindenki kifizeti a viteldíjat, a hajléktalanok is.
• Az utasokat nem zaklatják a részegek, a fiatalok általában az iPhone-jukon játszanak, az iskolás csoport se vonyított, hogy menekült volna, ki merre látott, de gyakran kezdődtek spontán beszélgetések idegenek között. Ez a nyitottség nekem nagyon szimpatikus volt.
• Jogszabály írja elő, hogy az első üléseken át kell adni a helyet a rászorulóknak.
• Nem volt jellemző, hogy tele legyen tagelve az ülés. Toldozva-foldozva sem volt.
• A leszállás jelzéséhez egy zsinórt kellett meghúzni, amely végigfutott az ablakok fölött a járat teljes hosszában, elérhető magasságban.
• A leszállást az ember maga intézheti, ha rálép az alsó lépcsőre vagy meglöki az ajtón található kapaszkodó kijelölt pontjait.
• A buszállomást helyenként nehezebb megtalálni. Ahol nincs klasszikus bódés állomás, ott csak a villanypóznát festik be sárgára, hogy nesze nektek, ez itt a bus stop.
• A megállókban elég jól ki van írva a digitális kijelzőn, hogy mikor jön a következő járat. És pontos is. A járaton vagy bemondják, hogy mi jön (figyelni, fülelni! tipikusan: street car, troli), vagy digitális kijelzőn olvasható. És persze ott pontosan ki is jelezte, nem úgy, mint itthon. Egy térképpel (amely ingyenesen elég sok helyen hozzáférhető) simán nyomon követhető az útvonal.
• A város tömegközlekedéssel való ellátása úgy általában elég jónak mondható. Gyakorlatilag minden hosszú úton fut egy-egy járat, és majdnem minden merőleges kisebb utcában megáll. Ennél fogva csúcsidőben elég sok időbe telik, míg elér "A" mint óceánpart pontból "B" mint városközpontig.
• Metróval nem mentem, csak BART-tal, azzal is egyszer, úgyhogy erről nem tudok nyilatkozni.
• A cable car nagyon jó móka, de érdemes hozzá megnézni a Cable car múzeumot is.

A közlekedési morálról

• Tapasztalataim alapján általában jellemző a tékitízi mind a gyalogosokra, mind az autósokra. Az amcsik ha nem sportautókkal közlekednek, hatalmas kocsikkal járnak, mert megtehetik. A gyalogosok még pirosban is átszambáznak (elég kényelmesen), mert megtehetik.
• A zebrán való áthaladást van, ahol jelzőlámpa szablyozza. Kis fehéralak menni egyenesen: mehetsz. Piros kéz és visszaszámlálás: még ennyi időd van átkelni, piros kéz: állj, és ne tovább. Persze mi jó magyar virtus szerint eleinte rohantunk. Később már nem. :) 
• Ahol nincs jelzőlámpa, akkor félre kell ugorni, ha nem akar az ember átkelni, esetleg látványosan a térképbe bújni, mert még a végén azt hiszik az autósok, hogy át akar kelni a gyalogos. Hímes tojásként bántak velem az autósok. Királynőnek éreztem magam... Igaz én mindig meg is köszöntem, ha átengedtek, jó magyar szokás szerint természetesen. Mert az ilyen itthon aztán már tényleg luxus. 
• Egyébként azért ott is volt tülkölés. De egyáltalán nem volt számottevő.
• Ja, és aki csak úgy átment a pirosban (és egy autó véletlenül el talált indulni), ráüvöltött, hogy hé, még a zebrán vagyok.
• KRESZ táblák közül csak a stoptábla és az erre-arra kanyarodni tilos ismert. Na meg a speed limit. A többit inkább kiírják a 16 éves frissjogsisok kedvéért, amely állapot az átlag amerikai akár 80 éves koráig(?) is eltarthat.

A higiéniáról

• Mosdók inkább a frekventált helyeken vannak, de azok olyan tiszták, mint otthon. Van ott minden, ami kellhet, még kéztörlő is (ja, egy helyen hiányzott, az amcsi csajok szörnyülködtek is eléggé). Meg tamponautomata és pelenkázóasztal.
• Az ivókutas víz iható, több helyen is ajánlják (pl. az Academy of Sciencesben van egy jó nagy plakát, hogy miért igyunk csapvizet az ásványvíz helyett). Arra nem sikerült rájönnöm, hogy abból hogy lehet úgy inni, hogy ne spricceljem össze a képemet egy korty után. Vagyis előtt...
• Szintén nem sikerült rájönni arra, hogy miért tölti meg a tartály a WC kagylót félig (biztos valami higiénés cucc ez is vagy a pazarlás egyik jele). Viszont azt már értem, hogy a kutyák hogy tudnak inni a WC-ből. Mert ugye itthon az nehezen kivitelezhető.
• A kaják fincsik, közülünk senki nem lett rosszul emiatt (max. az árak miatt). És mivel gyógyszerre szerencsére nem volt szükség, erről nem tudok nyilatkozni.

Az emberek

• Szerencsére átformálódott az a sztereotípia, miszerint nagyképűek és pökhendiek az amerikaiak. Legalábbis átlagban nem azok. Közvetlenek, nyitottak, mint egy siófoki nyaraláson a fiatalok (eh, de gyűlölöm a hasonlatokat :)). Számításaim szerint egy hónapig simán elviselném őket, utána lehet, hogy az agyamra menne a fent említett tulajdonságuk.
• Segítőkészek is voltak. A végállomásnál megkérdezték, hova akarok menni (kb. másodszorra meg is értettem), és mondták, hogy csípjem el ezt és ezt a buszt. De siessek!
• A fentiek ellenére kicsit furcsa volt (ok, nagyon örültem neki), hogy elég sok ideig tartottam kimerevítve a térképemet egyes utcasarkokon, azonban senki nem kérdezte meg, hova akarok menni.
• Mivel a borravaló 15% vagy több (a számlán található egy ún. tip calculator is megkönnyítve ezzel a vendég dolgát), ha az ember véletlenül kevesebbet ad nekik, visszajönnek, és megkérdezik, hogy valami nem volt rendben? Elég ciki a vendégre nézve. Mondjuk, ha valaki jóval többet ad nekik, nem jönnek oda, és borulnak le lábai elé. Ott ez a szokás...
• Mérhetetlenül zavaró, hogy a múzeumok vagy helyi látványosságok 10-17 óráig voltak nyitva. Nagyon meg kellett (volna) tervezni, hogy mikor, mit néz meg az ember, sok dolog ennélfogva kimaradt. Talán ez volt a legnagyobb negatívum az egy hét alatt. :)))

San Francisco 7. nap

Üdvözlet most már itthonól! A hazérkezés óta sikerült túlélni már egy munkanapot is, igaz alig-alig. Nehezen megy a visszaállás, főleg, hogy tennivaló is akad éppen elég.

Utolsó tengerentúli fél napunk egy jóízű cable carozással kezdődött (Zotya akkor már úton volt Japán felé), az öböl partján elöltöttük szokásos reggelinket, amely most csokis muffin volt, és egy kicsit elfacsarodott a szívünk. Még utoljára kimentünk a mólóra, és egy pillantást vetettünk az egyik irányból a városra, a másik irányból a Golden Gate-re.
Indulás előtt még beugrottam az Apple Store-ba, hogy meglessem, milyen kütyüt nem viszek haza, továbbá beszereztem néhány képeslapot.

Hát ennyi volt amerikai kalandunk.

A hazaút zökkenőmentesen sikerült, szerencsére az ablak mellett ülő holland srác majdnem az egész utat végigaludta. Azt hiszem, nem lettem volna képes elviselni a köröm- és bőrrágását meg az éktelen szipogását.
Etettek, itattak, egy kicsit még aludni is sikerült. Talán volt az 20 perc is. Vagy talán 2 óra... ki tudja. Grönlandot ezúttal úgy, ahogy van, kikerültük, mert elég göröngyös volt arra az út, de így is fél órával előbb érkeztünk a napfényes (!) Amszterdamba.
Ott kicsiny magyar különítményünk olyan édesdeden szundizott egy jóízűt, hogy azt öröm volt nézni.

Itthon csak a hideg, a majdnem napsütés és a sok fancsali magyar arc várt (reggel a metróban).
Kérem vissza az amerikai álmom!

San Francisco 6. nap

Utolsó bejegyzésem ebben a hotelban, ebben a városban, ezen a földrészen.

A reggel a szokásossal kezdődött, fél 8-kor hozták a reggelit, amely (igen!) egy vízből, egy narancsléből éééés egy áfonyás diós muffinból állt. Utána pedig vártam, hogy végre kinyissanak az üzletek és a múzeumok, vége legyen a misének, és úgy általában: miféle város az, ahol 10-kor nyitnak ki és 5-kor bezárják? (Hah! Kezdek átszokni az amcsi AM/PM időmérésre! Nem, nem is...)

Szóval fél 10-jor nyakamba vettem a kínai negyedet, gondoltam addig cable carozok egyet, míg minden kinyit. Kiderült, hogy a kínaiak egy része marketing szempontból alaposan gondolt a kacatra kiéhezett turistákra, és tárt kapukkal várta őket. Hát, kifolyt a szemem a sok csillivilli szupergagyitól.

Felszálltam ezek után a cable carra, ahol olyan kevesen voltak, hogy a fékező bácsi egyből beszédbe elegyedet velem. Azt azért tudni kell, hogy egy hét alatt sem értem jobban az amerikai angolt (:( ), de őt sikerült úgy 70%-ban. A beszélgetést később kiegészítem.
Elvonatozgattam a Grace Catherdralig, ahol 10 dolláros adomány fejében meg lehetett volna tekinteni a templombelsőt. Ettől eltekintettem ezúttal.
Majd elsétáltam a cable car múzeumig, ahol minden össze volt szedve a jármű történetéről, a működési elvről.

A következő ötletem az az volt, hogy kimegyek az óceánpartra megtekinteni a Seal Rocksot és a Cliff House-t. Útba ejtettem egy elég eldugott antikváriumot, ahol vagy egy órát böngésztem a könyvek között. Végül találtam egy olyan albumot, amelyret a buszon még egy srác is felfigyelt. Igen, mint említettem, nem nehéz beszélgetést kezdeményezni senkivel.

Az óceán partján egy kicsit megpihentem, de már rohantam is vissza (tömegközlekedéssel több mint egy óra volt az út a belvárosig), mert Dinoka előbb szabadult, és szeretett volna hajózni menni. Nagyon örülök, hogy neki is sikerült ezen a programon részt venni, és annak is, hogy nekem másodszor.

A partraszálláskor már várt minket Zotya, akivel elmentünk búcsúvacsit enni. Halat, mi mást. Utána beültünk egy karaoke bárba, ahol a résztvevők nagy örömére Dino elnyomott egy számot.
Érzékeny búcsú után elküldtük Zotyát a búsba reptérre, és mostanra már mi is össze vagyunk csomagolva. Holnap, azaz ma még lesz egy pár óránk sétálgatni, aztán vár ránk a hosszú-hosszú-hosszú repülőút.

San Francisco 5. nap

Gyorsan telnek a napok sajnos. Ez volt azonban az első olyan nap, amikor teljesen egyedül vettem nyakamba a várost.

Lekéblkároztam (ej, nyelvújító vagyok!) a Market Streetig, majd elcsíptem egy F-et, és elrobogtam a City Hallig. Meg kell hagyni, nagyon szép épület.
A következő állomás a Painted Ladies volt. Így hívják azt a hét viktoriánus házat, amely San Francisco egyik jelképe lett a sok közül. Igazából szegény házak elég lepukkantak festés tekintetében, de egy park mellett van, ami elég barátságossá teszi a helyet. Én azt hittem, tobzódni fognak ott a turisták, de nem.

Onnan néhány utcányit elgyalogoltam a Japantownba. Az úton végig ott sorakoztak a viktoriánus házacskák, imádtam őket, elég fotogének voltak.
A Japan centerben minden volt, ami japán, és nem szégyelltek egy csomó pénzt elkérni érte. Így történt, hogy bár odavagyok a cukiságokért, semmi kawaii dolgot nem viszek haza, mert van az a pénz, amiért már nem éri meg. Cserébe elnézegettem vagy fél napot a kacatokat.

Innen elbuszoztam a Lincoln parkba, ahol már gyalogosként jól behúztam a nyakam a golfklub mellett. Elsősorban a Cliff House és az őceánpart érdekelt volna, pont ide nem sikerült eljutni eddig.
Megnéztem viszont a Legion of Honor épületében az európai festők és szobrászok műveit.
Egész sok mű került kiállításra Rodin szobraiból.
Annyira jó volt látni, hogy a hatalmas termekben még hatalmasabb belmagasság uralkodik, és a festményeket meg lehet nézni anélkül, hogy kordon mögé kéne állnom.

Hazafelé menet még lőttem néhány naplementés képet a GG hídról, este pedig elmentünk a kínai negyedbe (ami egy köpésre van a hoteltől) szopott gombócot enni (elnézést a kifejezésért, de erről egyből tudta Zotya, hogy mire gondolok).

Holnap van az utolsó teljes nap a városban, de még annyi mindent megnéznék...

San Francisco 4. nap

Egyetemlátogatás. Csak, hogy eldöntsem, hova is járjon majd a gyerek.
Reggel felpattantam Zotyával a BART-ra (Bay Area Rapid Transit), amely nem más, mint egy metró, amely a környékbeli településekre repít.
A jegyvásárlás nem annyira triviális, de rövid töprengés után megoldható. Berkley-ig a retúrjegy 7.30 fitying. Elég jó az a metró, kényelmes ülések, inkább egy modernebb vonathoz hasonlítható, gyors, kb. 20 perc alatt ott volt az egyetemvárosnál. A föld alatti és föld fölötti részek időről időre váltakoznak.

A metróból kijőve markáns épületek emelkedtek a magasba, pl. a Wells Fargo Bank sárga-barna épülete messziről is jól látszik.
Magából a városból nem sokat láttunk, olyan volt, mint ahová már nem ér el a turistaáradat, kicsit álmos, kicsit egyetemi város. Ami ugye nem volt baj, mert ezt is látni akartam.

Az információs iroda könnyen megtalálható, a BART kijáratától mutatják a táblák az utat. Az információs néni nagyon kedves volt és közlékeny volt, mindent elmagyarázott, amit tudni érdemes, mi, hol található.

Az emerikai diáksereg elég lazás, természetesek, semmi smink, és legalább a fele társaság egyetemi pulcsiban flangál, ami nálunk egyrészt nem divat, másrészt választék sincs.
Valami nyílt nap lehetett, mert volt egy idegenvezető csaj, és nagyban magyarázta, hogy mennnnnyire jó ide járni. És komolyan is gondolta. Egy srác, aki mellettünk elhaladt, pedig így szólt: "Welcome to Berkely". Itt is elég közvetlenek a népek, eddig nem hazudtolták meg magukat.

Felmentünk a Sather Towerbe. Beleépés felnőttnek két fityingért, cserébe lift visz fel vagy 8 emeleten át. A csomagkat lent kell hagyni. A liftkezelő néni nagyon aranyos volt, lefelé egy csapat ázsiaival jöttünk, és mindenkitől megkérdezte, honnan jött, mit csinál itt. Az ázsiaiak hangos álmélkodással, idézem: "Ááááááh! Hungary!" nyugtázták, hogy Magyarországról érkeztünk.

Bear Busszal a botanikus kertbe (ti: az arany grizli a Berkeley kabalaállata). Elég jó kis túra lett volna ez gyalog... A belőpő borsos (10 dolcsi), de nagyon megéri, a botkert gyöngyörű. Ilyen körülmények között nekem is nagyobb kedvem lenne a botanikához. :)

Folyatattuk gyalogutunkat felfelé egy elég komoly kaptatón, míg egy természettudományi múzeumhoz nem értünk. Habár nem mentünk be, azért a kilátásban elgyönyörködtünk (az egész öböl látható a GG híddal), és volt ott egy bálnaszobor és egy monumentális elfektetett DNS spirál, amiken bohóckodni lehetett.

Lefelé gyalog mentünk, és belecsöppentünk egy softballmeccs elejébe. Amerikai himnusz, kezet a szívre, szurkolótábor, bemelegítés, köpködés a fűre, ahogy a filmekben lehet látni. Kemény csajok ezek a softballosok. Go Bears!
A srácok mindeközben csak edzegettek egy másik, óriási fenyőkkel körülvett pályán, vagy rugdosták a focit.
A nagy stadiont, amely több ezer főt képes befogadni, éppen felújították. Biztos szép lesz őszre.

Megálltunk az egyetemi kacatárus boltnál. Na, ezt szintén nem aprózták el (ugyebár ez itt Amerika), vagy 50 féle póló és pulcsi között lehetett válogatni Cal, Berkeley, Beat Stanford felirattal, meg persze voltak bögrék, sapkák táskák, éééés Kinde-ök is!
Nagyon régóta vágyom már egy ilyenre, de eddig körülményesnek találtam az internetes vásárlást. És soha nem gondoltam volna, hogy egy egyetemen fogok hozzájutni (bár utólag belegondolva elég kézenfekvő).

Már lemenőben volt a nap, amikor a hot dog után beszédelegtünk egy játékboltba. Kicsit irigykedtem, mert szerepjátékos vonulatban nagyon erősnek mutatkozott, több polcnyi szabálykönyv, kiegészítő volt ott. Volt egy csomó féle sárkány is.

Mindent összevetve örülnék, ha egy ilyen egyetemre járna a kölyök. Csak legyen jó a tanulmányi eredménye... talán az élsporoló is elég lesz. :)

San Francisco 3. nap

Amai nap egy kis cable carozással kezdődött, amely minden valamirevló turistának kötelező elem San Franciscoban. Zotya, Dino meg én Legurguláztunk a Fishermen's warfig, ahol is hajóra akartunk szállni, de mivel még nincs csúcsidőszak, 11:45-kor indult az első járat. Dinoszaurusznak sietnie kellett a GDCre, ezért csak az Aquarium of the Bay fért bele.
Tényleg nagyon sajnálom. Az akvárium ugyan szép volt (próbálnék is mást állítani Tropicariumos múltammal), de nagyon kicsi, és gyakorlatilag az öböl vízivilágát mutatta be. Azért a két hosszú alagút elég jó volt, na. :)
Előtte azonban az oroszlánfókák hívó szavának engedelmeskedtünk ("Gyertek, itt vagyunk, fényképezzetek le!!!"), akik gyakori vendégek a mólón.

Utána egy kis ténfergés a Fisherman's warfon, vettem egy sárkányt (Itt erre külön bolt van, nem is kicsi!  Nálunk a Decathlonban van 5 féle meg néhány játékboltban 3, és kész. A legütősebb a John Deere traktoros szélkerék volt!), ettem egy lazacos hambit, elsütöttem megint vagy 1000 képet, a Girardellihez (hírös csoki) is beugrottunk (állítólag létezik csokigyár-látogatás is, de ott helyben nem volt kellőképpen marketingelve, így könnyen lehet, hogy valami turbán legenda, mese, kitaláció, fantasy esetleg thriller), utána következett a hajótúra!

Na, a hajóút valami iszonyat nagy királyság volt. Egy órás kihajózás a Golden Gate hídig, alatta át, majd hazafelé igen közel az Alcatrazhoz. Valami beszéd is volt, de a szél süvítése (a beígért eső elmaradt, cserébe hideg volt, és fújt a szél, de sütött a nap) és a sirályok vijjogása (a hülye japó turisták dobálták nekik a perecet) elnyomta.

Késő délután végre egy kicsit a női szenvedélynek is hódolhattam, körülnéztem a Macy'sben. Ja, venni nem vettem semmit.

Késő este (értsd: 9 után) elmenünk esti Golden Gate fényképezésre. Meg kell mondjam, valami olyan jól kifogtuk a buszjáratokat, hogy vagy egyből jött valami, vagy 6 percnél többet nem kellett várni. Pestre is ilyet! Zotya a buszon egy hajléktalannal társalgott (én egy szavát sem értettem) a nukleáris háborúról - elég központi téma ez ezen a héten.
A környékről nem sok képet készítettünk, mivel a híd a gyalogosforgalom részére csak hajnali 5 és 17:30-ig van nyitva. Utána egy kapuval lezárják a járdát.

Holnap egyetemi város látogatása. Meglátjuk, hol okosodik Amerika krémje.

San Francisco 2. nap

A mai nap vége lett az örömmámornak, elkezdődött a GDC, így négyfős magyar különítményünk két részre szakadt: a lelkesnek kevésbé mondható kockák, és a városnéző egyebek.

Felszálltunk az ötvenes évekből ittragadt F villamosra, mert azt gondoltuk, hogy az majd közvetve, de elvisz a Golden Gate Parkba. Végülis kb. 3 órás kitérővel meg is tette...
A végállomása a meleg negyedben van, el se lehet téveszteni, akkora szivárványszínű lobogó van az egyik téren, mint egy ház. Meg úgy a házakon is. A könyvesbolt is tele van e témájú kiadványokkal, de ezt az útikönyv is megírta.
Mivel egy köpésre volt - hangsúlyozom - a térkép szerint a Twin Peaks, ahol misztikus dolgok történnek és mist száll, gondoltam, meg lehetne nézni a csodaszép kilátást. Ha mér úgyis itt vagyunk. Csak caplattunk fel egyik utca a másik után, lépcsőre fel és még feljebb, míg végre feljutottunk az egyik Peakre.
Tejfehér göd gomolygott, vágni lehetett. A szép kilátásnak annyi, ami nem meglepő az útikönyv szerint. Most már szerintem se. Időnként elő-elő tűnedeztek a felhőkarcolók és a markáns Market Sreet, de kb. csak a metsző hideg és a szél uralta a terepet.
Ja igen, megérkezett a hideg, szerencsére nem kell dollármilliókat költenem új ruhákra.

Ami teljességgel meglepő itt számomra, az az emberek közvetlensége. A buszmegállóban, amit egyébkéntidőnként nem egyszerű észrevenni, mert csak egy sárga sáv van a számmal felfestve a villanypóznára, egy tök ismeretlen feka csaj elegyedett szóba egy hatalmas feka fickóval csak úgy, akinek a foci a mindene és LA-ből jött. A buszon csatlakozott hozzájuk egy szintén ismeretlen latinvérű (?)
ember. Egy másik személy meg megkínált kakóval vagy vmi tejes holmival két másikat.

Még szép időben jutottunk be az Academy of Sciencesbe, ami egy természettudományi múzeum planetáriummal, tropcariummal. A Planetáriumot megúsztuk, aznap nem vetítettek.
Maga a múzeum áll egy esőerdei részből, egy tengeri élővilágból, pingvinmedencéből és afrikai kitömött állatokból.
A bejáratnál meg egy T-rex csontváz!

Mikor kijöttünk, metsző volt már a hideg, éppenhogy csak az eső nem esett. Borús, hűvös van... Igazából nem akadályozott meg ez abban minket, hogy elmenjünk szusizni, és a hozzá rendelt szaké meghozza a hangulatot.
Jó éjszakát

San Francisco 1.

A mai nap reggel 7-kor kipattant a szemem, és olyan kipihenten ébredtem, mint már régen nem.

A "continental breakfast" címszó alatt minden madárnyit kielégítő mennyiség volt: egy narancslé, egy víz, egy szelet kalács. No, ettől még nem fogom elérni a kívánt amerikai hatást...

Első körben aztán megcéloztuk a jegyárusító helyet. Annyira jó volt látni az alvó várost. Mert ugye vasárnap reggel 8-kor a hülye sem kel korán. Akár egy mediterrán település, egy-két ember és autó az utcákon, napsütés, de még hűvös idő, és az illatok is hasonlítottak.

Jegyvásárlás után elsétálgattunk a Market Streeten (bevásárló utca, mi is lehetne más), hogy aztán felpattanjunk egy cable carra, és úgy utazzunk. Persze ebből semmi sem lett, mert a végállomáson nem akartunk várni (jaja, ez a fordítós verzió), utána meg már teltház volt. Szóval gyalogoltunk fel és jobbára fel, szinte minden utcába befényképeztem, annyira érdekesek voltak a házak.

Sok-sok gyaloglás után elértük a Lombard Streetet, amely a világ legkacskaringósabb utcája, fó turista látvánosság. Jah... akkor ezek nem jártak még a Mecsekben.

Ezek után további sétafikák következtek (mert ott már nem járt a BKV) egészen az öböl partjáig, ahol megnéztük a hajómúzeumot, és persze lemerült a fotógép aksija, köszönhetően eddigi folyamatos kattintgatásaimnak. Dinoszaurusz visszarohant a másikért (értsd. kb. egy óra alatt járta meg), addig mi benyomtuk a szervezetbe a kalóriát . Ok, ok, neki is rendeltem...

Szóval régi vágyam volt, hogy megkóstoljam az amerikai palacsintát juharsziruppal. És teljesült! Nagyon fincsi, csak az adagot túlozzák el ezek. A kis kóla fél liternél kezdődik, a palacsinta 3 (kettőt alig sikerült lenyomnom, pedig én azért tudok enni), és még majd kiderül, hogy mi mennyi.

Reggeli után megnéztük magunknak az Erzsébet... akarom mondani Golden Gate hidat. Csak úgy messziről egyelőre, fel nem mentünk rá, plusz a környéken sétáltunk. Egy szirtről letekintve láttuk, hogy bizony már fürdőznek a népek, de legalábbi napoznak (állítólag 21 fok volt ma), ki meztelenül, ki a meleg pasijával...

A következző úti cél a Golden Gate Park volt ezek után, de előtte megálltunk fagyizni a hippinegyedben. A park teljesen olyan, mint a Margitsziget, méretében is. Van játszótér, tavak, frizbiző és kutyafuttató emberek, rugbilabdával dobálózó lányok, gördeszkával babakocsit toló fickók, Japánkert koikkal, szélmalom, óceánpart. Na melyik a kakukktojás?

Egyébként a Japánkert nagyon szép volt, csak túl sok volt ott az ember (7 fityingért bárki megnézheti este hatig). Aztán siettünk a naplementénkhez. És vagy egy órán át siettünk... Ekkor kissé megdőlni látszott a Margitsziget-teória...

De odaérünk. :) útközben még a szélmalmot is megnéztük (részletek erről később).

Hatalmas hullámok voltak, és igen! Lábfürdőztem a Csendes-óceánban! (A to do list egyik pontja kipipálva.) mit lábfürdőztem. Teljesen eláztattam a cipőmet, míg azon bénáztam, hogy felvegyem. Egyébként meg még nagyon hideg, csak erős idegzetűeknek ajánálom.

Hazafelé már nem történt sok izgi. Cable carral még nem utaztam, de a villamos olyan, mintha az ötvenes évekből szalajtották volna. na az nagyon nagy királyság. Puha műbőr ülések, egy kicsit a BKV h szebb napokat is megélt ülőalkalmatosságaira emlékeztet.

Folyt.

San Francisco 0. nap

Anyám... Negyed hét van otthon. Itt meg még csk most kezdődik az éjszaka... de ezúttal nélkülem. Mindenki vonjon le 9 órát a tanulsgból. Teljesen hulla vagyok. Az utazás előtt 2 órát aludtam, alatta is csak el-el bóbiskoltam. például Grönland valahogy kimaradt... Merthogy úgy mentünk, mint a tank, a legkisebb ellenállás irányába... ok, jobban mondva a legrövidebb úton.
Így történt az, hogy Miki egér helyett a vikingeknek integettünk, majd Kanadán át veselkedtünk neki az Államoknak. Mivel egyetlen felhő sem volt az égen (nem úgy Amszterdamban), jelenthetem, hogy Kanadában a legtöbb síterepen sportolásra alkalmas hó van, és a Sziklás-hegység tényleg sziklás.

Azt hiszem egyszer kibővtem még a posztot má sinfóval is, de most teljesen kész vagyok.

Szóval ott hagytam el, hogy megérkeztönk, és a repülőtér forgóajtójában összetalálkoztunk Zotyával. Miután mindenki elfoglalta helyét (olyannyira belevetettük magunkat a forgatagba, bogy a cuccaim még midig a bőröndben aszalódnak).
Itt egy átlagos áprilisnak megfelelő idő van, nyílnak a tulipánok és a jégmuskátlik, az emberek lazásabban öltözködnek. Persze nem csak a divatot illetően gondolkodnak felszabadultan, a napfémy és az óceán ezt hozza ki az emberekből.

Mivel ma akciós szombat van a Macy'sben, bekukkantottunk. Na nem onnan  fgom összeállítani a tavaszi kollekvciómat, az is biztos. Utána várakoztunk a Union Square parkjában, ahol tüntettek a II. nukleéris világháború kitörése ellen, de egy esküvői fotózást is lezavartak mellettük. Ez az a város, ahol nem nézhet ki az ember kelláképpen idiótának, mindig lesz, ai űbereli. A mai nap nyertesei a Macy's férfirészleges és nőirészleges épülete (az utca két oldalán helyezkednek el) előtt frizbiző pólóárus és hot-dogos, akik az utca két oldalát használták frizbipályának.

Hotelből később elsétáltunk a kínai negyedbe, ami pont olyan, mint a Jüózsefvárosi piac, csak messzebb van. Egyébként meg ugyanazt a kínai papucsot árulják mindenhol.

A kínai negyed lamlionajai észrevétlenül tűnnek át a az áriázó olasz negyed, míg végük az egész az öbölbe torkollik. A 39-es számú dokk pedig nagy turistalátványosság a butikjaival, körhintájéval, sütkérező fókáival (egyelőre em láttunk ilyen lényeket), éttermeivel.

Nem szeretem, amikor Dinoszaurusz azt mondja, hogy ez is csak egy város. De erről majd később.Ma még ugyan látványosság volt itt minden, holnapután már természetes lesz.

Most épp kidőlni készülök, Dinoszaurusz meg Zotyával ünnepli találkozásunk mesébe illő fordulatait, én meg itt bóbiskolok, minden leütésben három db hibát ejtve...
Mára befejezem, elnézést az összeszedetlenségért, igyekszem javítani.

Üdvözlet a napfényes Kaliforniából!

Jelentem, sikeresen megérkeztünk az Egyesült Államokba, én még mindig annyira pörgök, de nem is baj, mert itt csak negyed 3 van, szóval van hova pörögni még, a repülőút jó volt, bár a leszálláskor belesajdult a fejem, a náthám még mindig megvan, de annyira nem köhögök, az úton végig etettek, de úgy érzem, egy jó kis kaliforniai biszteket még simán magamévá tudnék tenni, mert itt alig múlt ebédidő, az idő nagyon meleg, ennyire nem készültem, úgyhogy nemsokára bevásárolni indulunk, ja és Zotya is épségben megérkezett, már a reptéren találkoztunk, és majd 2 óra múlva ugyancsak, a hotel (Hotel Triton) elég avantgárd, és a kínai negyed bejáratánál van, szóval most megyek és pörgök tovább, amíg össze nem esek...
A jetlag köszöni, jól van. Majd hazafelé lesz fájdalmas, de erre ráérek egy hét múlva aggódni. De addig is: ITT VAGYOK AMERIKÁBAN!!!!

Találkozzunk fél egykor San Franciscoban

A dolog úgy kezdődött, hogy feltettem a fészbukra az alábbi számot (jó kis hippis nóta:)):

Erre aztán Zotya, öreg barátunk is felkapta a fejét (aki nem ismerné: hat és fél éve Japánban "öregbíti" a "japán" játékfejlesztői társadalom "hírnevét"), és közölte, hogy ő is jön egy kicsit szétnézni.

Persze még mindig nem biztos, hogy eléri a kiszemelt gépet, mert adódtak komplikációk, de a lényeg, hogy valahol a világban, úgy Magyarország és Japán között fogunk találkozni.

Erre mondtam azt, hogy ilyen a mesében sincs!

Kb. egy időben indulunk a tervek szerint, és ő gépe 10 perccel később fog odaérni. Ez a gyakorlatban annyit tesz, hogy mi 12 óra múlva kelünk útra, de ő már hamarosan kel, és útnak indul. Már ha minden jól megy...

Csodálatosak ezek az időzónák... Ennek kapcsán épp most olvastam a "jetlag"-ről. Elég gáz lesz az a bizonyos első munkanap..........

A finisben

Valaki adjon egy új orrot, mert ezt a mostanit borvirágosra fújtam. Vagy csak néhány zsepit... kezdésnek ez is megteszi.
Nem akarok köhögni, tüsszögni és persze sajnálni magam. De mekkora lúzer dolog már a nyaralás előtt két nappal lebetegedni?

Eddig azt hittem, hogy tökéletesen fel vagyok készülve, de valahogy az utóbbi időben annyi volt a munka, hogy sikerült kellőképpen elhangolódni. Most meg ez a nátha is...

Mindezek ellenére néhány baci nem tántoríthat el eredeti terveimtől, hiszen ki tudja, mikor jutok el legközelebb Amerikába. :)