Volt konyha, nincs konyha

Ismét egy házas bejegyzés következik.
Ez a hétvége igen mozgalmasra sikeredett: szombaton kertiparti Dínóka munkatársaival ma meg maratoni házfelleújítás. Tíztől ötig csak romboltunk és újraértelmeztük a kert fogalmát.

Dínó apukája kitalálta, hogy nekünk most konyhafelújítás kell, és ezt komolyan is gondolta. Csepp esélyt nem adva a hétvégi pihenésre, majdnem a tyúkokkal kellett kelni.

Gyors helyzetfelmérés után lebontottuk az ósdi konyhabútort (1983. november 15-i pecséttel MEO-zták), majd miután ennyire belejöttek a férfiak a destruktív magatartásba, ugyanazon nekifutásból a csempe is az enyészeté lett (pontosabban beépítésre került a támfalba).
Életemben először használtam vésőt, és egy fél négyzetméternyit nagy kínkeservesen lebontottam (ez kb. a konyha egynegyede :)).
Szóval a konyha eltüntetve. Most már csak vakolni, festéket lemosni, festeni, csempézni, új járólapot lerakni kell az új konyhabútor üzembe helyezése előtt, és akkor persze még ki kell találni azt is, hogy milyen előlapja és munkalapja legyen...

Amíg a fiúk a támfalat építették, addig mi lányok csupa lányos dolgot csináltunk: sepregettünk, gazoltunk, szemetet hordtunk... aztán én kigondoltam, hogy ha füvet nyírni már ilyen jól tudok, a fűkaszáls sem lehet sokkal nehezebb. Én voltam a rózsaszín dartvéder a biciklis maszkban és védőszemüvegben!
Na ja... Azóta nem bírom felemelni a kezemet se, és a jobb mutatóujjam használhatatlan (amelyikkel a gázt adtam).

Végül elültettem a névnapomra kapott Campanulat.